Nemrég azon kaptam magam, hogy egy lovas blog cikkjén mélázom, „Apokalipszis esetén adj nekem egy kancát” címmel. Ennek hatására gondolkodni kezdtem, hogy azok a lovak, melyeket megismertem (nemtől függetlenül), hogyan viselkednének a világvége esetén. Hiszen a lovak nem harci állatok – futásra tervezték őket. Nem szükséges közvetlen kihalásveszély ahhoz, hogy megtörjük őket – bárki, aki próbálta már átvezetni őket egy ponyván, tudhatja. Az járt a fejemben, hogy a különböző forgatókönyvekhez melyik paripa lenne az ideális, és ami még fontosabb: melyek lennének azok, akik biztosan katasztrofálisan szerepelnének.
A visszavonuló osztag vezetője
Confidence fenséges külsővel és határozott kisugárzással bír, pontosan az a fajta ló, akihez hasonlókat az ősi gebolinekre szőttek, ahogy nemesekkel a hátukon csatába vágtatnak. Hatalmas és felelősségteljes, egyfajta öntelt magabiztossággal kombinálva. Confidence az a partner, akire szükséged van, mikor egy hármas kombinációt közelítesz meg, mialatt a távolságra való koncentrálás helyett életed filmje kezd el peregni a szemeid előtt. Könnyű elképzelni ezt a fantasztikus nőstényt, ahogyan elsőként vágtat a csatába, miközben az ellenséges hordák soraiba harap, épp oly könnyedséggel, mint esti lucernájába.
Egyetlen apróságtól eltekintve.
Hősnőnk kriptonitja ugyanis a közelgő forgalom. Rosszul reagál a felé közeledő lovakra. Vagyis, „pánikba esik, és egy 680 kilós búgócsigává változik” – rosszul. Ha egy ellenséges ló (még csak nem is egy horda) a közelébe ér, szétesik. Szó szerint. Apró darabokra, melyek mindegyike forog, és fénysebességgel lő ki a szélrózsa minden irányába. Ha találsz egy elég nagy darabot, amibe kapaszkodhatsz, szerencsésnek érezheted magad. Ugyanakkor, ha a csata rosszra fordul, és gyorsan vissza kell vonulnod, megtaláltad a lovak szent grálját, barátom.
Az időjárás viszontagságai
Fionát nem zavarná, bármi is támadna felé – a zombikat is beleértve. Lelkes versenyző, a megfelelő attitűddel. Kicsi, tömzsi, és gömbölyű, pont annyira, hogy a tökéletes bowling golyóvá váljon a zombik ellen. Már szinte hallom a fülemben (és most képzeld ide egy taroló bowlingos hanghatását), ahogy megtisztítja az utat. Ha mindössze egy csapatnyi zombi választ el téged a biztonságtól, ő a tökéletes faltörő kos számodra.
Már amennyiben az invázió nem nyáron zajlik. Mert nyáron az emberek bekapcsolják kerti locsolóikat, Fiona pedig legalább 100 méteres körzetben fogja elkerülni ezeket a sziszegő, köpködő szörnyetegeket. Már azelőtt eltűnik alólad, hogy feleszmélnél, és egyedül kellene belevágnod a zombiirtásba. Bár pozitívum, hogyha újra megtalálod, elég pici ahhoz, hogy a földről is fel tudj szállni rá.
Nem félünk semmitől-kivéve mindent
Méretéből és megjelenéséből arra következtethetnénk, hogy Jubal tökéletes választás lett volna a lázadások elfojtására. Származása ismeretlen, de úgy festett, mintha egy hátas és valami zöldségszerű képződmény kombinációjából jött volna létre, akár egy ősi idegdúc-hálózat, melyből nem fejlődött ki teljesen az agy. Felépítése akár egy rögbijátékosé, mozgása és kecsessége akár egy balerináé. Egy pénzérmén is meg tudott volna fordulni, brontoszaurusz-méretű fejének egyetlen lendítésével pedig úgy szelte volna ketté a tömeget, akár Mózes a Vörös-tengert.
Sajnálatos módon ez a kedves óriás mindentől félt. Virágok. Árnyékok. Mozgó tárgyak. Álló tárgyak. Egy taknyos zsebkendő. (Nem, komolyan. Egyszer egy használt zsepit felejtettünk az istállója közepén etetéskor, és nem mert bejönni. Odalopózott az istálló bejáratához, belógatta a nyakát, hogy bekukucskáljon, majd rátüsszentett a bolyhos betolakodóra. Nem segített a helyzeten, hogy a zsebkendő ettől mozogni kezdett. A fejében egyértelműen Gandalf jelent meg, miközben teli torokból üvölti: „Itt úgysem jössz át!” Meg vagyunk róla győződve, hogy éhen halt volna, ha nem visszük el onnan).
Nem kérdés, hogy Jubal ránézne a lázadó tömegre, majd merev lábakkal eldőlne, mint egy elájuló kecske.
Amiben viszont Jubal nagyon üres volt, az a mozdulatlanul állás. Egy mannequin challenge típusú vészhelyzetnél egyértelműen ő lett volna a nyerő.
Baby Driver
Ha bankrabló lennél a Vadnyugaton, és egy megbízható, acélidegekkel rendelkező társat keresnél egy ló személyében a meneküléshez, Mo nem a te partnered. Mo mindig úgy nézett ki, mintha túl sok Red Bullt ivott volna: volt benne egyfajta idegesség, ami tökéletesen alkalmatlanná tette őt bármiféle stresszhelyzet kezelésére. Nem kellett sok idő, hogy kihozd a sodrából, amikor is olyan tempóban kezdte el kitermelni magából a trágyát, mint egy négy lábú Pez adagoló. Idegességében hagyott nyomait követve a seriff villámgyorsan eljutott volna a menedékedhez. A rendőrök közeledésének első jelében pedig spontán felrobbant volna. És bár egy gesztenyebarna szőrös bomba jó módszer lehet a biztosurak (vagy a zombik) elterelésére, csak egyszer játszhatnád el.
Ments meg!
Szeretnék gondolni a saját lovamra, Murray-re is, aki annyira szeretett engem, hogy nyugodtan átkelt volna egy viharos folyón, vagy bevágtatott volna egy égő épületbe, hogy megmentsen engem (feltételezve, hogy volt nálam répa – mármint, maradjunk realisták). Hiszen végül is 20 évet töltöttünk együtt. Egyszerűen csak tudtam, hogy értékes vagyok a számára.
Mint kiderült, inkább csak teher voltam. Tudjátok, az a valami, amit egyszerűen eldobsz, mert lassítja a menekülésed. Ezt akkor tanultam meg, amikor kültéren edzettem vele, és a szomszédos mezőn egy kontrollált tűz ütötte fel a fejét. Murray jól viselte a távoli tüzet, a kavargó füst el sem érte az ingerküszöbét. De mihelyst olyan közelségbe került, hogy meghallotta a lángok ropogását, az egyetlen legitim megoldást választotta, és rögtön kiviharzott a kapun az utcára.
Tisztán emlékszem, ahogy az edzőm azt kiabálja: „Vedd szárra a lovat! Vedd szárra a lovat!”, miközben mi balról jobbra szlalomozunk a hallótávolságon kívülre. Elnézést kérek tiszteletlenségemért a lovaglás művészetének klasszikus tanai felé, de nem szeretném, ha a lovamnak a tűz láttán az jutna az eszébe, hogy „Oh, lángok. Szárra kell lovagolnom!” Azt akarom, hogy úgy reagáljon rá, hogy „Szentséges répalé! Tűz van! Futás!” És hát őszintén megvallva, tényleg így reagált. Bár talán egy picit figyelhetett volna jobban is arra, hogy rajta maradok-e vagy nem.
Sárga kanca, harcra!
Volt ugyanakkor egy ló, amely biztosan jól kezelte volna az említett szituációkat. Nem volt nagy. Nem volt fiatal, Nem volt alkatában különleges. A kis 25 éves új-zélandi, sárga angol telivér kanca, Maggie May.
Akik nem ismerték Maggie-t fénykorából, úgy tekinthettek rá, mint egy újabb iskolai lóra, akin gyerekeket tanítanak lovagolni. De bölcs volt, tanult és tapasztalt, na meg a legbombabiztosabb, akit valaha láttam. A pokol kapui kinyílhatnak, jöhet az apokalipszis mind a négy lovasa, nem fognának ki rajta. Zombik? Agresszív tömegek? Masírozó légiók? Esélyük sem lenne.
Szóval igen, adjatok egy kancát. Adjátok nekem Maggie-t, és küldjétek a világvégét. Felkészültünk.
Jody Lynne Werner (https://www.chronofhorse.com/article/the-five-horses-you-dont-want-in-case-of-apocalypse)
