Valamit eladni, ami már feleslegessé vált, a legritkább esetben zökkenőmentes és egyszerű. Az ember elképzeli, hogy csak feladja a hirdetést, jelentkezik rá a célszemély, megtörténik az adásvétel és kész is van, mindenki boldog. Hát a valóságban ez egyáltalán így működik.
Régebben elég sok lovas felszerelésünk összegyűlt, amit már nem használtunk. Mert például lett valahonnan jobb, praktikusabb, megfelelőbb. Így a használaton kívüli dolgok csak halmozódtak a garázsban egy szekrényben. Megkértem a gyereket, hogy álljunk neki és szelektáljunk egy nagyot, hirdessük meg a szükségtelen felszereléseket. Részéről addig jutott a történet, hogy behordta a nappaliba a két nagy szakadjmegszatyor szajrét, egyesével lefotózgatta és kész.
Ezután két napig kerülgettük a szatyrokat és lélegeztük be mélyen a bódító lószagot, amikor apuka megelégelte és megkérdezte, hogy meddig lesz még a nappalink istálló, meg hogy a lovat nem akarjuk-e hazahozni, elférne a kanapén. Bár a gyerekek lelkesen bólogattak és már tervezgették, hogy milyen menő lenne szalmabáláról tévézni meg együtt pattogatott kukoricázni a lóval, azért éreztem, hogy lépni kell.
Így aztán erőt vettem magamon és feltöltöttem a hirdetni kívánt termékeket egy lovas oldalra. Szívem szerint a gyerek telefonszámát adtam volna meg, egyetlen sejtem sem kívánt ezzel foglalkozni, de mivel suli idő volt, -meg a gyerek is kiskorú, lássuk be- tudtam, hogy ezt nem úszom meg.
Egy ideig nem történt semmi, így meg is feledkeztem az egészről. Mígnem egyszercsak megcsörrent a telefonom és beleszólt egy öblös férfihang: “a zabla hanyas?”
Csak így egyszerűen, se köszönés, se ki vagyok, se mit szeretnék. Mivel az agyamban nem állt össze rögtön, hogy ez az ember vajon mit akar tőlem, ezért csak visszakérdeztem, hogy: “Parancsol? Szerintem rossz számot hívott!”
“Jóvanakkor!” -jött a vonal túlvégéről és a kapcsolat megszakadt.
Néhány perc múlva leesett, hogy honnan fúj a szél. Gondolkodtam, hogy visszahívjam-e a célszemélyt, hogy további tőszavakban beszélgethessünk, de fogalmam sem volt, hogy “hanyas a zabla”, meg nem is voltam otthon, hogy megnézzem.
Felrémlett, hogy régebben amikor a gyerekek még kicsik voltak, próbáltam eladni a kinőtt kisruhákat, kiscipőket. Nekem összesen nem volt annyit a kezemben szabócenti, mint akkor. Olyan méréseket is kérték tőlem, amit máig sem értek, hogy miért lehet fontos, például a 23-as meretű kiscipő sarokmagassága a bokáig. A gyerekholmi-eladós pályafutásom igen hamar végetért, miután jó kétórányi fotózást és méregetést vett igénybe egy-egy darabtól való megszabadulás, aminek több volt a postaköltsége, mint maga a holmi értéke. Családi és baráti körben azóta is ügyesen elhelyezkednek a kinőtt gyerekruhák, annyi a szabály, hogy ha van benne olyan, ami nem kell, akkor add tovább, csak könyörgöm, vissza ne hozd!
A “hanyas zablán” kívül még egy telefonhívás érkezett egy kislánytól, aki nagyon cuki volt és lelkes, de a hétperces beszélgetés során kiderült, hogy neki még nincsen saját lova, bár nagyon szeretne és a kinézett nyeregalátétre sincsen pénze valójában, de szerinte biztosan meg tudunk alkudni.
Ezt követően töröltem az összes lovas holmi hirdetését és nyugtáztam, hogy bár kereskedelmi sulit végeztem eredetileg, az teljes időpocsékolás volt, nekem ehhez nincs érzékem.
Legközelebb, amikor a lovarába mentünk, meséltem az egyik ismerősnek a sikertelen akciómról. “Miért nem hozod ide?” -kérdezte csodálkozva. “Nincs itt elég lovas meg ló?”
“Tényleg!” -csaptam a homlokomra.
Másnap elvittük a lovardába az összes holmit és kb 15 perc leforgása alatt szinte mindent eladtunk vagy elajándékoztunk, anélkül, hogy méregetni, feleslegesen szájat tépni vagy utalásra várni, postázni kellett volna. Néha az embernek csak a legkézenfekvőbb megoldás nem jut eszébe.
És hogy miről jutott eszembe ez az egész? Alig telt el másfél év és a garázsban lévő lovas szekényből már megint kikerült egy nagy szatyornyi nem használt holmi. Hogyan? Azon túl, hogy nagy valószínűséggel lakik itt még egy (lovas) család, akikkel még sosem találkoztunk, nincs más tippem.
Szabó Mariann
